Gilles Deleuze szerint a szavak intenzitások, az irodalom pedig arra hivatott, hogy a nyelv intenzitásait, a jelölő és jelölt szövevényes hálózatait a lehető legjobban kihasználja. A líra kifejezetten alkalmas arra, hogy a jelentések dinamikus hálózatának szálait megmozgassa, összekuszálja, hogy ki kelljen bogoznunk. Ugyanakkor az ELTE Összehasonlító Irodalomtudomány Doktori Programjában folytatott kutatásom során a poszthumán líra fogalma miatt belebotlottam a poszthermeneutikába, ami felhívta a figyelmem a nyelv nem-hermeneutikai rétegeire: az anyagiságra, a vizualitásra, a fizikalitásra, amelyet az olvasás, az írás, a könyvtárgy jelent. A tudományos munka egyértelműen hatással van az alkotói szemléletemre is. A jelentés absztrakt szintjein túl a líra nyelvi intenzitását az anyagiságban is egyfajta posztantropocentrikus módon keresem.
A nyelv és az irodalom – bármennyire is tartjuk emberinek – a technológiai háttér miatt az ember és a technika folyamatos, aktív kapcsolatában létezik. Az olvasás során folyamatosan szembesülnünk kell a nyomtatott betűkkel, a tintával, a papírral – hogy ezt a tárgyat valaki és valami legyártotta, hogy ebben a gyártásban a természet is szerepet játszott erőforrás és anyag tekintetében, hogy ezt valaki kiadóként és kereskedőként is számunkra elérhetővé tette. Természetesen ez a szembesülés már aktív cselekvés,
megszoktuk a könyvtárgyat, gyakran nem tárul fel objektumként, csak kiolvassuk belőle más ember gondolatait,
az értelmezésre váró tartalmakat. A könyv által olyan hálózatokhoz kapcsolódunk, amelyek a környezetünk népes miliőjét beszuszakolják az otthonunkba a mágikusnak tekintett irodalmon keresztül. Nemcsak a szerző és olvasó, ember és ember közötti érintkezés jellemzi így a könyvtárgyat, hanem a természet és a technológia összefonódása is. Ennek az anyagiságnak az esztétikai tétjeit pedig izgalmas lehet kiaknázni. Nem is újdonság mindez, számos magyar lírakötet használ multimediális eszközöket a nyelvi esztétikai élmény kitágítására, például Kele Fodor Ákos és Tóth Kinga kötetei, csak hogy néhány inspirációt említsek.
Ami azonban ennek az esszének a tárgyát képző alkotást ihlette, az nem a vizualitásban vagy a hangban keresendő,
sokkal inkább a programkód nem csupán emberi „olvasónak” szánt felhasználásában. Az angolszász irodalomban code poetry néven ismert irányzat éppen ezt használja fel nyelvi intenzitásként, miszerint a líra megújítható a programkód eszközeivel. Legyen az jelentésteremtő és/vagy formai elem, változatosabb központozás, többnyelvűség; egyensúlyozás az olvashatóság és olvashatatlanság határán. Jómagam Nick Montfort munkásságával és az elektronikus/digitális költészet történetével kapcsolatban ismertem meg ezt az irányzatot, és érdeklődéssel fogadtam a PesText világirodalmi fesztivál 2022-es, „Forrás” hívószóval kiírt irodalmi pályázatán megjelent Afázia című verset, amit Forgó Petra írt.
A vers ötvözi a kód funkcionalitásából fakadó jelentéseket a nyelv technológiai működésének vizualitásával,
egyfajta nem-emberi jelenléttel, ami felhívja a figyelmünket arra, hogy a szöveg számos eleme nem számunkra íródott. „C:\User\forgopetra> / using System; / namespace afáziaforrás” – így kezdődik a vers, ez a nyelv pedig bevonja a vers terébe az emberi olvasót mint felhasználót vagy éppen programozót és a technológiát, amely alapján értelmezni tudjuk a „C:\” kifejezést, és amely maga is képes olvasni a parancsként funkcionáló programozási nyelvet.
Ez a fajta megszólalásmód zavarokat okoz az olvasás során, kimozdít minket a komfortzónánkból.
A Tervrajzok: az audiovizualitás üledékei című művemmel magam is a különböző ember és technológia találkozásából létrejövő zavarokat kívántam megörökíteni a jelentések szintjéről a jelenlét felé elmozdulva. Jelenlét alatt azt értem itt, hogy a vers a maga fizikalitásában is feltűnően lépjen kapcsolatba az olvasóval. A könyvet már megszokta a kezünk, sőt, lassan már elszokunk tőle a képernyő javára, így a nyomtatott és digitális terek egy-egy sajátosságát próbáltam ötvözni.
Ez a kvázi-olvashatatlan, szorongató betűtömeggé összeálló versfolyam egy készülő kötet egyik ciklusa.
Fókusza a hang, a nyelv és a digitalitás vizualitásának idegi terhelése, amiben a szubjektum feloldódik, és az esztétikai élmény keresése, az alkotás fáradtsággá, terheléssé válik a maga pánikszerű, enyhén erőszakos módján.
Egyfajta megalománia jellemzi ennek az idegi terhelésnek az alapját, ami megközelíthető az információk szimultaneitása mentén is. A könyv fehér lapjai elválasztják egymástól a betűket. Nem egy szövegmasszát látunk, hiszen az befogadhatatlan lenne. Én éppen ezt az élményt kerestem, és az elektronikus könyvként, „zine-ként” funkcionáló szoftver prototípusát egy írásvetítő fóliákra nyomtatott és gyorskötözővel összefűzött füzet elkészítése előzte meg.
Az egymásra rétegződő szöveggel megbomlik az olvasás linearitása, az első oldal mögé látunk,
ugyanakkor szembesülünk magának az olvasásnak a lehetetlenségével is. Ezt küszöbölhetjük ki azzal, ha egy könyvjelzőszerű fehér papírt csúsztatunk az éppen olvasandó oldal alá, hogy háttérül szolgáljon a felső oldalra nyomtatott betűknek. A szoftver ezt az olvasásmódot szimulálja. Az egérrel bekapcsolhatjuk az olvasósávot, lapozhatunk, mindezt pedig hanggenerálás kíséri. Külön fehérzaj-generátor szólal meg, ha mozgatjuk az egeret.
Az „Olvasás” gombra rákattintva pedig elindul a ciklus soraiból véletlenszerűen hangot generáló szekvencia,
amely egy második szinuszos oszcillátor megszólaltatásáért felelős. Egy harmadik oszcillátor akkor szólal meg, ha az olvasócsík előtt megfelelő „sűrűségű” szöveg található. Az egérmozgás zajának és az alapdallamnak a kontrasztja az ismerős nyelv és olvashatatlanságának feszültségét hivatott kísérni.
A ciklus magának a hanggeneráló mechanizmusnak a kódját tartalmazza, a fóliahatást szimuláló felületen ezt olvashatjuk. Ugyanakkor a hanggenerálás alapját képző szöveg is ebben a kódban szerepel.
Ezek lényegében versek, amelyek azáltal bővülnek ki, hogy általuk generál hangszekvenciát a szoftver.
A hanggeneráló kódjában szerepelniük kell a verseknek, hogy hangot társítson a betűhöz a program. Így azonban a programkód összefonódhat a versekkel. A kód a versszöveghez képest feszélyező vizualitás, ha „nyelvtudás” hiányában nem vagyunk képesek kiolvasni, és így egyszerűen feleslegessé válik az értelmezés. A kód jelentés nélkül is jelen van.
Ezt a jelenlétet erősíti a hanggenerálás, amely a kód megvalósulása, zenei szekvencia a betűszekvenciához társulva.
A kódban szereplő versek pedig tartalmukat tekintve rendszeresen arra a kettősségre építenek, hogy a hang, a vizualitás és a nyelv kölcsönhatásainak túlhajtásából miként születhet terhelő esztétikai élmény.
A szoftvert mesterséges intelligencia asszisztenciájával készítettem, a programkód megírására csak ilyen formában volt lehetőségem, így az alkotói folyamat a technológiával való folyamatos érintkezés miatt is izgalmas volt. Az alkotás .exe kiterjesztésű fájl formájában innen letölthető.
A fotókat a szerző készítette, a borítófotó a szerző archívumából származik.
